A régi fotókat nézegetve folyvást az jut eszembe: vajon volt-e nekünk abban az időben halaszthatatlan dolgunk? Lemaradtunk-e valamiről, midőn elakadt a buszunk? Türelmetlenek voltunk-e, amíg a kalauz, – vagy maga a sofőr – lapátot ragadva újra járhatóvá tette az úttestet? Kit tartottunk felelősnek azért, hogy megtorpantunk? Szidtuk-e? Átkoztuk-e? Illettük-e negatív jelzőkkel, mosdatlan szavakkal az egész rendszert?
Vagy angyali nyugalommal közömbös dolgokról beszélgettünk? Közben azt reméltük vagy hittük, hogy az idő úgyis nekünk dolgozik.
Nem tudnám ma már pontosan megmondani miképpen volt. Csak a télre emlékezem.
