Telt, múlt a nehéz idő. Egyszer kiderült, hogy az egyik MÁV alkalmazott, tehát vasutas, éppen negyven esztendeje áll szolgálatban. Ebből az alkalomból a városba utazott a MÁV vezérigazgatója, és rögtönzött ünnepség keretében tolmácsolta az ünnepeltnek a gócpont üdvözletét. A szolgálat emlékére pedig zsebórát nyújtott át, hátlapján ott állt a vasutas neve, és egy gravírozott mozdony. Szép és meghitt ünnepség volt ez, vezetőket és vezetetteket egyaránt jó érzéssel tölthette el. Újságcikk is készült az alkalomból, megemlítve, hogy a vasutas, név szerint Nagy Lajos, a négy évtized alatt soha nem hiányzott egyetlen napot sem, és olyanra sem emlékszik senki, hogy elkésett volna. Nem csoda hát, ha a főnökei úgy nyilatkoztak róla: Nagy Lajos soha nem kifogásolta a vezénylést, soha nem mondta azt, hogy nem megyek, vagy hogy nem tudok menni. Ilyen emberek kellenének, ők jelentik a vasút lelkiismeretét. És senki nem sejtette, hogy az a zsebóra hamarosan már más időket mutat…