Csak most látom: milyen sok időt töltöttünk mi azon a sarki teraszon, ülve azokon a súlyos székeken!
Beszélgetve, fecsegve, néha világot megváltva, s bámultuk könnyelműen, miként sétál föl-le, különböző évszakok képében a mi tulajdon ifjúságunk. Jókedvünk volt, mert olyan időket vártunk és reméltünk, amikben szerepe lesz a kávéházaknak. Mert a kávéház a nyugalom, a szeretet jelképe. A hajdani tulajdonos is biztosan ilyen állandóságot akart volna,hisz nagy harcok árán megszerezte a kávéház névadójának,Vaszary Jánosnak a mellszobrát. Jó érzés volt ott ülni a szobor mellett napsütésben, angyali nyugalomban, s átnézni a szemközti szülőházra. Magunkban azt mondani: ez a mi városunk. Nagyszerű emberek születtek itt, s mi számon tartjuk őket, mi több: gondolunk rájuk. Ízletesebbnek tűnt ilyenkor a kapucsínó…