Innen lehetett indítani az estét.Vagy ide érkezni az est legvégén.
Igazi szocreál hangulat és mégis élvezhető. Délután természetesen üres minden. Aztán vége a munkaidőnek, s egyre-másra jönnek a vendégek. Nyolc óra körül van a csúcs. Ilyenkor már minden leleményre szüksége van Harangozó Józsinak, a főnöknek, hogy üres asztalt tudjon adni a bejövő törzsvendégeknek. És cigányzene szól,és minden asztalnál emberek beszélnek, a cigarettafüstöt pedig vágni lehet, természetesen. S ott ülünk mi is, nemes célra fordítva nemrég kapott ösztöndíjunkat, újabb s újabb korsó söröket kérve, és hosszan ábrándozva arról, vajon mit hoznak számunkra az éppen csak elkezdődő nyolcvanas évek…
Emlékeznek még arra, amikor Mesztegnyei Imre alezredes a Magyar Köztársaság nevében fogadta az Egyesült Államok elnökét? Bill Clinton – a Monica Lewinsky – ügy kellős közepén,1996. január 13-án – Taszárra látogatott.
Bill Clinton az eredeti tervek szerint 1996.január 13-án
késő délután érkezett volna Taszárra, ugyanis útjának első állomásaként
Tuzla szerepelt a programban. A bosnyák város időjárása azonban nem
tette lehetővé a biztonságos leszállást, ezért Taszárra fordították
vissza a gépet. Lett is nagy riadalom… Az akkori magyar vezetést
ugyanis úgy kellett nagy hirtelenséggel összetrombitálni. Kovács László
külügyminiszter épp a Fény utcai piacon vásárolt be, karján kosárral. A
hadügyminiszter, Keleti György pedig későbbi elmondása szerint Kalocsán,
disznóöléssel egybekötött rokonlátogatáson vett részt. A többi
államférfi is különböző területeken szolgálta a hazát, egyedül
Mesztegnyei Imre volt ügyeletben… Annyi személyes emlékezés
idekívánkozik, hogy magam is másfelé jártam,pedig a helyi tévé
vezetőjeként szép szakmai feladatot jelentett volna az eseményről való
tudósítás megszervezése. Azt viszont Nagy Gábor kollégámtól tudom, hogy
kis híja, hogy mi is le nem maradtunk az eseményről. Mesztegnyei Imre,
mint a civil lakossággal jó kapcsolatokat ápoló sajtótiszt először a
konkurens rádiót hívta föl, akik talán a zenét nem akarták megszakítani,
vagy nem vették a hírt komolyan, nem tudom már, tény, hogy a hír
hallatán a mi kollégánk azonnal autóba ült, s a helyszínre sietett. Így
beszámolhattunk elsők között a nem mindennapi eseményről. Többek
között arról is, hogy az Egyesült Államok elnökének földet érésekor
közelben s távolban a legmagasabb rangú magyar ember Mesztegnyei Imre
alezredes volt, aki habozás nélkül, katonásan köszöntötte Bill Clintont a
Magyar Köztársaság nevében. Ezt követően minden a legnagyobb rendben
ment…Talán csak Monica Lewinsky kisasszony lehetett szomorúbb, mert
ezektől a hónapoktól már egyre kevesebbet szerepelt a sajtóban, hiszen
az újságokat is jobban érdekelte mi történik a fronton, mint a Fehér Ház
ovális szobájában….
Érdekes: az épületek eltűnésére sehogy sem emlékszem. Mintha mindig lettek volna, és mindörökké megmaradnának. De hát mikor tűntek el? Egy reggel vagy éveken át, szép lassan és csendben? Nincsenek. Ennyire egyszerű lenne?
A híres színészt első látásra fölismertem tíz évem ellenére is.
Azonnal vettem a dohányárudában egy kockás noteszt, és odamerészkedtem
hozzá, hogy autogramot kérjek. Nagy örömömre előzékenyen bele is írta
nevét, hogy Latabár Kálmán. De ezzel még nem volt vége, mert
egyszerűen kitépte a lapot, és a kezembe nyomta: vidd el az öcsédnek.
Aztán még aláírt egy lapot, és azt is kitépte, és felém nyújtotta. – De
csak egy testvérem van – vallottam be. Nem baj – mondta, és még aláírt
egyet. Három Latabár-autogram boldog tulajdonosaként odafordultam az
eseten jót derülő kollégájához is, aki –már tudva, hogy testvérem is van
– kétszer írta le, hogy Bilicsi Tivadar. De még nem volt vége a
találkozásnak, mert Latabár Kálmán láthatta rajtam a helyismeretet, és
kezembe nyomott egy zöld hasú tízforintost, s arra kért, vigyek neki
húsz deka parizert és három zsömlét a közértből. A lelkemre kötötte,
mondjam meg az eladónak: a Latyi bácsinak lesz, és egybe adják azt a
parizert, föl ne szeleteljék, mert akkor egyenként elkunyerálják. S én
megmondtam az eladónak, milyen üzenetem van, s vittem-vittem azt a darab
parizert a Latinka Sándorról elnevezett művelődési központba a nagy
komikusnak…
Az épületek és utak sorsa szintolyan mint az embereké.
Néha évtizedekig zavartalanul létezhetnek, arra használják őket, amiért a világon vannak. Ám előfordul, hogy időnként elhanyagolják őket, elfeledkeznek róluk, de le is bombázhatják őket. Időnként pedig jönnek emberek, és azt mondják: ide valami egészen új kell, valami egészen más. Nem okvetlenül szebb, nem okvetlenül jobb, de más. Aztán dózergépek jönnek, és eltűnik az út, az épület. Eltűnik, és másik lesz a helyén. Az idő persze múlik. S lesz, amikor már csak a nagyon régiek hallják arrafelé jártukban-keltükben, ahogy az új alól fájdalmasan fölsír egy-egy régi-régi ház, vagy fölzokog egy egész eltüntetett utca. Pedig már mindenki azt hitte: végleg sikerült eltakarítani őket…
Ma kísértük utolsó utjára Soóky Miklóst. Nélküle nem jöhettek volna létre ezek a morzsák, mert az ő önzetlen segítségével tudtuk bemutatni a régi várost, városunkat. Éppen ezért a búcsúszöveg írásakor gyakran eszembe jutott, hogy a mintegy kilencezres követő nevében is kell szólnom.
Bocsáss meg Miklós,
hogy előzetes telefonhívás nélkül állítottam most ide! Rendesen ugyanis föl szoktam tenni azt a kérdést, hogy mikor
érsz rá, Mikikém? Örökre fülemben marad
már a hangod, ahogy mindannyiszor azt mondod: például most is!
Jaj, mennyire jellemző
volt ez rád: ha feladatunk van, akkor
azt ne halogassuk! Kezdjünk bele!
Hát, csak én tudok most
belekezdeni , Miklós, feladatom nekem maradt. Az a feladatom, hogy próbáljam
pontosan leírni miért is szerettünk, kedveltünk mi téged annyira. Hidd el, hogy
mi itt tisztában vagyunk azzal, hogy kitől kell búcsúznunk.
Ezért is ér torkunkig
immár a gyász, húzódik le, a szívre, húzódik föl az agyba, megfeketít minden
gondolatot. Szinte kezdettől tudjuk, persze,
hogy tudjuk: mi vár ránk. Talán ezért is
volt az a szent megszállottságod: megörökíteni a mindenkori jelent, lefotózni,amit
arra érdemesnek találsz, hogy későbbi időkbe tudj üzenni majd az utánunk
következőknek. Üzenni, hogy lám, mi ilyképpen éltünk, fiúk, ilyenek voltak az
épületeink, tereink, s ilyenek voltunk mi, szelíd kaposvári magyarok. De hát
miért volt is minden? Miért a sok ezer megmaradt fotó , a tengernyi
filmnegatív-halmaz?
Kísérlet, tisztelt
gyászolók, kísérlet ez az elmúlás ellen,
hit abban, hogy amit megörökítünk, azzal bejelentjük igényünket az
Örökkévalóságra, minden egyes felvétel a Végtelenben való hit és remény
egyszerre. Ilyképpen egész szorgalmas életed az Idő tarkójára mért szüntelen ütés-halmaz.
Ám, ahogy a lírával megáldott ember mondja: ha
reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.
Darab ideje már
találkozásainkkor mindegyre arról beszélgettünk: rendezni kell emlékeinket, hogy azok bármikor visszakereshetőek
lehessenek. El szoktad mondani hol tartasz éppen. Legutoljára – emlékszem
tisztán – azzal hívtál föl, hogy nézzek
majd be hozzád, mert az 1992-es év történéseinek digitalizációjánál tartasz, s
vannak fotók, némelyiken föltűnök magam is, ahogy labdát kergetek önfeledten. De nem is ez a
fontos, hanem a társaim neve kellene, s amíg ezek nincsenek tisztázva, nem
kerülhetnek a felvételek a végleges helyükre. Ez volt a te mindenre kiterjedő
precizitásod. Hiszem: egyszer még kíváncsi utódok előveszik ezt a hatalmas
értékű gyűjteményt, s bizony elámulnak az életműved tartalmán. Fölismerik majd
azonnal, hogy küldetéses ember voltál itt a
Földön, értik majd, miért volt minden: önkínzás, ének. Ám arra
lehetséges, hogy nem találnak magyarázatot, miért nem találják nevedet soha a
kor ünnepeltjei, kitüntetettjei között.
A csönded fog nagyon
hiányozni az életünkből.
És hiányozni fog a
minden időkben minden bánaton átütő derűd, a szorgalmad, az alázatod, a pontosságod, a szereteted, a hűséged, a türelmed.
Ezeket záratta be hamvaid mellé ebbe a kicsinyke urnába most az Idő.
Lépdelünk majd utánad
mindjárást, lehajtott fejjel, gyászban is kápolna-fehéren.
Lépdelünk majd dühösen,
mert nem lehet megszokni ezt a világot. Szüntelen kikalapálják, robbantják, verik, lopják szívünkből a gyémántokat alkalmi kincskeresők.
Megyünk utánad most, és
majd.
Jaj, hangodat vélem
hallani megint, mint napok óta
annyiszor. Miként ha
elnézést akarnál kérni, amiért hajnali
haláloddal elrontottad a szentesténket.
Igen, ültünk a
feldíszített fa alatt, szánkra nem jött ének, a csillagszórók fényein át
azonban pillanatra láttam a végtelent. Láttam, ahogy bizonytalanul téblábol valaki,vagy valami a Mindenségben.
Igen. Igen. Mennybe az angyal, elment hozzátok!
Mert Te bolyongsz ott,
bolyongsz immáron örökétig, barátom,
Soóky Miklós, te mennybe szállt emberi angyal, hattyúmadaraknak patyolat
üzenete!
A hetvenes-nyolcvanas években a cseri parkban minden hónap első vasárnapján több ezer ember gyűlt össze.
Ma már a kavalkádra kellene emlékeznem talán a legjobban. A színes forgatagra. Ez marad meg az évek múltán, ám én abban az időszakban nem szerettem a vásárt. Fiatalember lévén éppen a párválasztás bonyolult, cseppet sem könnyű, semmi máshoz nem hasonlítható szép feladata tartott lázban. Ez szombat éjszakánként gyakran vasárnapra áthúzódó hajnali lefekvést eredményezett. Az Erdősor utcában viszont aludni ilyenkor igen bajos volt. Az hagyján, hogy a vásár üzemzaja miatt eleve kilátástalan lett a nyugalom, de tízpercenként valaki becsöngetett, ismerősök, rokonok,vadidegenek, s kérték: hadd menjenek be egy pillanatra a fürdőszobánkba. A szorult helyzetbe került emberekkel szemben mindig készséggel segítő anyánk kedvét az sem tudta elvenni, hogy időnként eltűnt a nagy utánjárással szerzett FA-szappan a mosdó mellől. Egy idő után vásárnap előtti estén babaszappanra cserélte a nyugati illatú szappant, és így nyugodtan várta a vendégeket. Így maradt az én privát hetvenes évekbéli csengőfrászom…
Voltak napok, hetek, hónapok, évek,amikor óvatosnak kellett lennünk.
És olyankor mi vigyáztunk. Tudtuk miképpen kell. Volt gyakorlatunk. Ennek köszönhetjük, hogy talpon tudtunk maradni. Megvoltak hozzá a képességeink. Olyan jó leírni ezt most…
Alig két évtizednyi időre tehető tündöklése…Mégis a legjobb helyek egyikének számított.
A hetvenes évek közepén nyílt meg. Elsőre rögtön a söröző része jut eszünkbe. Nyáron a két terebélyes fa alatt ülni igazi kikapcsolódást jelentett. Újságíróként megtehettük, hogy akár naponta itt ebédeljünk. A beszélgetések azt hiszem itt estek a legjobban. Csokonais volt ott minden. És igen kiváló a konyha. Amikor bezárt, bizony nagy űrt hagyott maga után..
Szász Endre születésnapján régi esték jutnak eszembe.
Még a kilencvenes években is úgy látszott: van igény arra, hogy az
emberek leüljenek és beszélgessenek. Gyakran fordultam meg ezekben az
időkben Várdán, ahol olyan neves vendégek vallottak életükről,
művészetükről, mint Kányádi Sándor, Moldova György, Gyurkovics Tibor, és
természetesen Szász Endre. Nagy örömömre ezeket a beszélgetéseket én
vezethettem. A sorozat létrejöttében – Varga András mellett – Szász
Endrének volt a legnagyobb szerepe, aki támogatta, segítette, biztatta
környezetét az aktivitásra. Így utólag úgy látom: szerette, ha
pezsgés, esemény,de legfőképpen munka folyik körülötte. Az ilyen
esteken aztán néha maga is hozzászólt az elhangzottakhoz. Mindig
szellemesen, ugyanakkor filozofikus mélységeket megmutatva. Mert
beszélni is úgy volt képes, ahogy rajzolni. Őrzök ezekből az időkből egy rajzát. Nekem dedikálta a várdai estéknek az emlékére. Persze, hogy büszke vagyok rá…
Híre jött, hogy a könyvesbolt is leárazta árukészletét. És mentünk, és böngésztünk, és vásároltunk. Otthon pedig elolvastuk a frissen és olcsón szerzett könyveket. Mert tudtuk: minden könyv egy új világot jelent…
Emlékszem továbbá még egy vízcsapra, ami minden időben a szomjas
emberek rendelkezésére állt. A kalinyini városrész háziasszonyainak nagy
segítséget jelentett ez a piac. Közel esett, nem volt nyüzsgés,és
csakhamar ismerőse lett minden árus minden vevőnek. Falu keletkezett a
városban…
A régi fotókat nézegetve folyvást az jut eszembe: vajon volt-e nekünk abban az időben halaszthatatlan dolgunk? Lemaradtunk-e valamiről, midőn elakadt a buszunk? Türelmetlenek voltunk-e, amíg a kalauz, – vagy maga a sofőr – lapátot ragadva újra járhatóvá tette az úttestet? Kit tartottunk felelősnek azért, hogy megtorpantunk? Szidtuk-e? Átkoztuk-e? Illettük-e negatív jelzőkkel, mosdatlan szavakkal az egész rendszert?
Vagy angyali nyugalommal közömbös dolgokról beszélgettünk?
Közben azt reméltük vagy hittük, hogy az
idő úgyis nekünk dolgozik.
Nem tudnám ma már pontosan megmondani miképpen volt. Csak a télre
emlékezem.
Aztán amit meguntunk, fölöslegessé vált, vagy egyszerűen unalmas lesz,azt kidobjuk. Ezzel is jelezzük: már újra hétköznapok vannak. És hétköznapi lesz is körülöttünk újra minden…
A leesett hóval mindenkor megjött a nyugalom is. A hetvenes-nyolcvanas évek nyugalma…Persze bonyolult, összetett nyugalom ez. Mindegy. Eltűnt, ahogy Latinka Sándor szobra, és nem tudni hol van most éppen…
Messze volt még a bajnokság. De egyszer csak jött a hír: edzőmérkőzés
lesz, hátul a salakos pályán. Persze, hogy mentünk azonnal. Tudni
akartuk rendbe jöttek-e az ősszel szerzett sérülések, kik kerültek föl
az ifjúságiak közül a felnőtt keretbe, és nagyon kíváncsiak voltunk arra
is, miként mozognak az új igazolások. Beilleszkednek-e a csapat
hadrendjébe? Egyáltalán: hol tart a csapat a felkészülésben. Ezek
voltak az akkori legfontosabb kérdések a bajnokság indulása előtt…
Lélektanilag és dramaturgiailag alig lehetne alkalmasabb pillanatot találni egy kis futásra a városban. A köveken, ahol egész évben jártunk, sétáltunk, most edzőcipőben és tornacipőben futva tesszük meg a kimért távolságot. Ráadásul jókedvűen és vidáman, abban a reményben, hogy az ünnepek alatt felszedett kilók majd lemennek rólunk.
