Varga István oldala. Kaposvári arcok, történetek,épületek,utcák,terek, ízek, illatok az elmúlt félévszázadból
Naphosszat a medencében tölteni az időt.
Mert nincs más fontos dolgunk semmi, egyszerűen csak az a feladatunk, hogy kedvünkre múlassuk az időt. Nem árnyalják jókedvünket gondok, UV-sugarak. Nem is tudunk létezésükről. A Nap süt. Sehol egy felhő . Ifjúság, ó ifjúság! …
Kaposváron sokan emlékeznek még a Sáfrány-testvérekre. Kerékpárral bemutatott akrobata mutatványaikkal annak idején elkápráztatták a város lakóit. A két fiú, János és István több évtizede külföldön él. János 1993-ban családjával egy hazalátogatás alkalmával föllépett a Városi Művelődési Központban.
Talán 1967 lehetett, amikor hírét vettük a külvárosi iskolában, hogy megnyílt a kaposvári uszoda. Padtársammal elhatároztuk, hogy ezt a lehetőséget mi bizony kihasználjuk, és úszók leszünk. De csak egyikünknek sikerült.
Társammal, kit Hegedüs Lajosnak hívtak, egyszerre indultunk a cseri Gárdonyi iskolából, hogy beiratkozzunk abba a bizonyos úszótanfolyamba. Kecskés Bandi bácsi fogadott bennünket, már fel is vettük a fecske nadrágot, mikor kiderült, hogy itt bizony fizetni kell, méghozzá tíz forintot havonta. Lajosnál éppen volt ennyi pénz, nálam azonban nem. Felöltöztem hát, és elindultam hazafelé, hogy szüleimmel megértessem a helyzetet, és kérjek erre a rendkívüli lehetőségre egy tízest. A baj a cseri futballapályánál kezdődött. Éppen edzést tartott a Kaposvári Hunyadi Vasutas labdarúgó csapata. Oda kuporodtam hát a kapu mögé, és ezzel azonnal –minden fizetés nélkül – labdaszedővé avanzsáltam. Én futhattam a labda után, ha az kapu mögé szállt, s dobhattam vissza Törzsöknek, Tallián Lacinak, Sumáknak…Szebb feladatot nem tudtam volna elképzelni. Másnap ismét ott ültem a kapu mögött, ugrásra készen. Hetek után szólt Lajos barátom, hogy ő már egy egész medencét átúszik. Aztán már száz métert is tudott. Olyannyira belejött, hogy nem akadt legyőzőre hamarosan sem a városban, sem a Dunántúlon, de legtöbbször még az országban sem.
Majd megyek én is – mondtam neki mindig, aztán ugyancsak felnőtt fejjel sajátítottam el az alapmozgást, azt is csak úgy autodidakta módon, igaz egyszer „átszeltem” a Balatont. De Hegedüs Lajos barátom nagy bajnok lett. Mindig mondom neki azóta is: könnyű volt neki,de isten tudja hogy alakul a karrierje, ha akkor van nálam egy zöldhasú tízes…
Gyerekkoromban állandó vendégek voltak a magyar futballpályákon az istenek. Az egyiknek például Göröcs János volt a hivatalos neve, de mindenki csak Titinek szólította. Élőben sajnos soha nem láthattam játszani,de azt a képernyő előtt ülve is meg lehetett állapítani, hogy a labdarúgást ő művészi szintre emelte. Elegáns volt a pályán, és nagyvonalú. És persze zseniális.
Nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy múlt év nyarán egy készülő filmhez interjút készíthettem vele. Emlékszem, aznap este arra gondoltam: vajon hazafelé jövet sikerült-e jól elmondanom fiatal kollégáimnak, hogy kivel találkoztunk is aznap.
Nem hinném.
Ahogy Titi megkapja a kezdőkörben a labdát, s mielőtt lekezelné, fölnéz. Látja, hogy kiugrásra kész Fazekas, Bene, Dunai és Zámbó. És megnyugodhatunk, hogy ő a legjobb megoldást választja. Mindig. Azok a pillanatok jelentették az amúgy nehéz hetvenes évek gyönyörűségeit.
Legyen néki annyira könnyű a föld, miként könnyű volt számára ez a valaha szép játék!
Akkoriban –ha érezni lehetett a tavasz leheletét- nagy diákcsapatok indultak neki a Zselic erdeinek.
Az élen természetesen Matuszka József állt. A legendás tanár úrnak volt egy ritka képessége: mindenkit megfertőzött a természet szeretetével, aki közel került hozzá. Emlékszem, közszájon forgott egy anekdota: egyszer a tanár urat egy vasárnap délelőtt leküldte a felesége sóért. Ám ő csak ebédre ért vissza, hozva a kiló jódozott sót. Csak Dombóváron találtam nyitva üzletet –mondta volna a tanár úr. Persze ez soha nem történt meg. De tudtuk mindannyian: megtörténhetett volna…
Még hó volt, és hideg, és január.
Messze volt még a bajnokság. De egyszer csak jött a hír: edzőmérkőzés lesz, hátul a salakos pályán. Persze, hogy mentünk azonnal. Tudni akartuk rendbe jöttek-e az ősszel szerzett sérülések, kik kerültek föl az ifjúságiak közül a felnőtt keretbe, és nagyon kíváncsiak voltunk arra is, miként mozognak az új igazolások. Beilleszkednek-e a csapat hadrendjébe? Egyáltalán: hol tart a csapat a felkészülésben. Ezek voltak az akkori legfontosabb kérdések a bajnokság indulása előtt…
És eljött a január elseje.
Lélektanilag és dramaturgiailag alig lehetne alkalmasabb pillanatot találni egy kis futásra a városban. A köveken, ahol egész évben jártunk, sétáltunk, most edzőcipőben és tornacipőben futva tesszük meg a kimért távolságot. Ráadásul jókedvűen és vidáman, abban a reményben, hogy az ünnepek alatt felszedett kilók majd lemennek rólunk.
Óh, régi naivságunk késel az éji homályban…
Akár egy iskola udvara is jelenthette a boldogságot! Kori-morzsa…
Elég volt hozzá néhány tanár figyelme, és persze a hideg. S lett máris korcsolyapálya! Költsége sem volt, hiszen hólapát mindenütt akadt, dolgos kéz is. Aztán a sötétedés beálltáig lehetett róni a köröket, egészen olvadásig…
Az is jó volt, ha nagy fagyok jöttek.
Mentünk a jégpályára, ha a mínuszok ezt lehetővé tették. Bevallom, soha nem volt a lábamon korcsolya. Abban az időben a kereskedelem nem készült föl a negyvenhetes lábméretre. Talán ez volt az oka,talán a foci tett komolytalanná minden egyéb sportot. De lehetett arra járni csak úgy, és enni egy zsíros kenyeret, hagymával persze, és inni egy pohár forró bort. Ennyi elég is volt nekünk…
A megbízhatóság jut eszembe most, ahogy szomorúan írom, hogy Duschák Pista, a Rákóczi egykori csatára örökre itt hagyott bennünket. Látom magam előtt, ahogy abban a zöld mezben, jellegzetes szőke fejével elviharzik a bal szélen, el egészen az alapvonalig, ahonnan aztán egy csel után bead. Megbízhattak benne a belső csatárok: jött a labda, s nekik csak jókor kellett érkezni. Ritka erénye volt a szorgalom és a szaktudás. No és akkor tegyük mellé a harmadik fontos kelléket, mert lelkesedés nélkül sem születnek kiemelkedő sportolók. De eszünkbe jut a játék iránti alázata is,mint szintén nélkülöz eszköze a megannyi sikerének.
Duschák István meghatározó tagja volt az NB I-be feljutott 1975-ös Rákóczinak. Halálával szegényebb lett a somogyi labdarúgás.
Talán most először.
Annyi műhelytitkot tán szabad elárulnunk itt, hogy morzsáink fölé hajolva soha nem érzünk fájdalmat. Nem feladatunk – célunk pedig főleg nem – hogy bizonyos érzések úrrá legyenek rajtunk, s elragadjon bennünket valamiféle hév, aminek szíves segedelmével összehasonlítást tennénk akkor és most közt. Senki – de tényleg senki – nem jönne ki jól az ilyesmiből. Láttunk, tapasztaltunk és megfigyeltünk dolgokat. Utóbbi időkben pedig próbáljuk rögzíteni egy-egy morzsáját ezeknek.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy itt az év vége. Ilyenkor mindig összejöttünk – mi, vidám fiúk, sporttársak – hogy egy meccsen levezessünk. Mit is? Az évet, vagyis mindent. Utána volt mindig a legjobb. Ültünk fáradtan, pár óra választott el bennünket az újévtől, és bizony-bizony nosztalgiáztunk. Kezünkben sörösüveg, de mi annak a Balatoni világosnak az ízét éreztük mindegyre, amit annyiszor ittunk meccs után. Zöld üvegből esett a legjobban, ha emlékeztek még, Sporttársak! És századszor is elmeséltük, hogy mi láttuk, mert ott ültünk a nézőtéren, amikor a Hunyadi Vasutas cseri sporttelepén egy Táncsics – Rákóczi NB II-es mérkőzésen a tizennyolc éves Kiss Laci mekkora gólt lőtt. Cseréből eldöntött mindent. Persze mindenki ott ült a nézőtéren, akiknek ezt mesélhetnénk. De hát mesélni kell. Mi pedig meghallgatjuk öreg sporttársunkat, aki a szemtanú hitelességével elmondja, miként esett Nagy Lajos gólja a Hungária körúton, amivel sikerürlt otthonában két vállra fektetni az MTK-t. pedig micsoda nevekből állt akkor az MTK! Kiss Tibi, Kunszt,Tulipán, Csetényi…
Istenem! El innen,te! (Ezt egy könnycseppnek mondom most épp.) Fáj, hogy már örökké ott szereplünk a Maródiak Listáján. Fáj bizony. Talán most először…
Az a szüntelen remény.
Az hajtott bennünket péntekenként a totózóba, hogy fogadalmunk ellenére megkísértsük legalább két hasábon a szerencsénket. S ha már ott voltunk, megkockáztattunk a tuti tippek mellett néhány kétesélyt. Biztosak voltunk a nyereményben. A szombat rendesen tervezgetéssel telt, hogy mit veszünk majd a nyereményen. Aztán a hétfői Népsport címlapján ott olvastuk: Az éllovasok fekete vasárnapja. Alatta pedig valamivel kisebb betűkkel: Megtorpant a Hódgép-Metripond. Nem volt mit tenni. Örültünk, hogy nem vagyunk a maródiak listáján…
Vannak érzések, amik soha nem múlnak el.
Nem volt akkor még stadion. Pálya volt, legföljebb ha cukorgyári gödör, és mi ott ültünk a nézőtéren, szorosan, hogy mindenkinek jusson hely. Ültünk, és ámultunk, ahogy Burcsa a hosszú sarokba csúsztat, ahogy Nagy Lajos Konrád elé passzol, és ahogy Kiss Laci rávezeti a válogatott Kerekire a labdát, és bizony…de hát tudjuk miképpen szoktak az ilyesmik végződni. Góllal, góllal, és mi az ég felé tartottuk kezünket, míg ott lent, abban a sokat látott gödörben a mienk játszottak. A mieink…
Gondoljunk arra, volt idő, hogy Kiss Laci és Burcsa Győző a Kaposvári Rákócziban rúgta a labdát! Ezért ne tévesszen meg senkit a pillanatnyi állapot! Kisasszonyok, széphölgyek, hajdan a foci valóban maga volt az élet!
Vonatkoztassunk el most attól a sületlen megállapítástól, hogy a labda gömbölyű, és vegyük példának magát a múltat, nézzük meg, abban miként tükröződik valóság és játék, igazság és hamisság, dac és irónia. Abban az értelemben, ahogy volt Kinizsi, Honvéd, Vasas, Gazdász,Építők, Spartacus, Vörös Lobogó, Dózsa, és persze hogy volt Hunyadi Vasutas, ma már nincsenek csapatok.
De ritkaságnak számított az a falu, amelyikben nem rúgták a labdát a fiúk. A fiúk, a hajdani kemény fiúk, akik mostanában már csapat nélkül ténferegnek szerte a városban, az országban, a nagyvilágban. Ha találkozunk nagy ritkán, még üdvözöljük egymást, de már nem állunk meg beszélgetni. Nem várunk semmit az új bajnokságtól sem. Nem lesznek hosszú szólói Kiss Lacinak, és Burcsa Győző sem veszi hátára a pályát. Persze, hát persze, hogy azért ugyan arra gondolunk mégis. A labda gömbölyű…
Az első úttörő olimpia idején én kisdobos voltam.
Unalmas, álmos esztendő volt 1965. De egyszerre csak jött az első magyar úttörő olimpia. És ott ültünk a szomszéd Kékes tévéje előtt, mert megtudtuk: kaposvári fiú is versenyben van. A hetedikes Faludi Zoltán átugrotta a 155 centimétert is! Soha nem örültünk annyira, soha nem volt jó annyira kaposvárinak lenni, mint akkor, ott abban a cseri szomszédházban! Tudtuk, mert láttuk: ott áll egy kaposvári fiú, bár a Petőfi iskola tanulója, de egy közülünk, áll a dobogó legfelső fokán! Az ilyesmit nem lehet elfeledni…
Búcsú Haász Lászlótól.
Jánoshalmán helyezték ma örök nyugalomra Haász Lászlót. A 75 éves korában elhunyt kaposvári születésű mester, a hetvenes években a Kaposvári Rákóczi ifjúsági csapatának, a Táncsics Gimnázium csapatának, a Marcali SE és a Lábodi Medosz csapatának volt sikeres edzője. A somogyi sportbarátok és hajdani tanítványok nevében Varga István mondott búcsúbeszédet.
Lám, Laci bátyánk, kedves tanárunk, feledhetetlen trénerünk, igaz barátunk,lám: itt vagyunk.
Igen, kedves családtagok, tisztelt gyászoló grémium, indultunk hajnalban Somogyországból, a mi dimbes-dombos szülőföldünkről, ahol Haász László is meglátta a napvilágot. Gyász és tisztelet parancsolt útra bennünket, hogy itt legyünk, midőn agyőt intünk drága halottunknak.
A pirkadatból maradt ködben madárkák daloltak, mintha csak arra kértek volna minket, a hajdani gimnáziumi futballcsapat egykori lelkes tagjait, hogy adnánk át szíves üzenetüket itt a ravatalnál neked. Vadak ha, futottak át előttünk az úton, tudtuk jól: téged,a régi vadászt tisztelték meg iramukkal.
Egykori nádvékonyságú tornászlányok,- tanítványaid szintén – pedig lelkünkre kötötték: jelentsük neked ehelyt nagymamai búcsúcsókjaikat.
Ezekkel a nemes terhekkel érkeztünk, sok-sok mondandóval, most mégis hallgatnánk legszívesebben. Csöndben ugyanis talán nehezebben támad a gyász, a könny, a bánat. Pedig lesújtva is beszélnünk kell arról, kedves jánoshalmiak, hogy mennyire szerettük ezt az embert mi ott Somogyban. Szerettük, mert olyannyira megszépítette ifjúságunkat, hogy attól a legutóbbi időkig szárnyalni voltunk képesek. Egy-egy régi játszótársunk korai halála ingatta csak meg néha hitünket, hogy itt nem rendben mennek a dolgok. De mindvégig reménykedtünk. Bíztunk benne, hogy egyszer egy nagyon szép napon itt hagyja majd magukat a Tanár úr, mert hírét veszi, hogy nagy szükségünk lenne rá, és érkezik hozzánk vissza. Hányszor. de hányszor csengett is már fülünkben, ahogy üvöltve adja az utasítást, nekünk, az Élet nevű stadionban játszó fiúknak: Küher cseréljen helyet Kiss Lacival!
És Küher Jani helyet cserél Kiss Lacival, és rögtön helyre állnak a dolgok, a világ dolgai állnak helyre, s lesz minden egyszerű,és világos, és átlátható mindannyiunk számára az idők végezetéig. Ehhez volt nagy képessége Haász Lászlónak! Észrevenni a struktúrákban a hibát, és meglátni, hogy azt kijavítva működni fog minden. Mi –hajdani fiúk – pedig ösztönösen éreztük ezt, azért mentünk utána szinte vakon, lestük: mit kell tennünk a sikerért.
Lehet, hogy ez a mostani pillanat az, amikor be kell látnunk: vége. Vége, mert nem áll már össze az a csapat, nem futunk ki erőtől duzzadóan a pályára soha már, s nem lesz miénk a győzelem, mint annyiszor.
Óhajtjuk nagyon, hogy ne így legyen!
Tekintetünket ugyanis a mi drága barátunknak, mesterünknek nem a halálára, hanem életére szegezzük. Tegyünk is bármit eztán, küzdjünk vagy játsszunk akárhol is, képzeletünkben ott áll a pálya szélén, immáron örökétig, a Tanár úr. Hibát ha vétünk: feddően ő szól, sikert, ha aratunk, ő dicsér.
Isten veled, Laci bátyánk, nehéz a szívünk, de a te álmod legyen könnyű! Az előrement fiúk várnak már odafönt, tarts nékik egy edzést! Mondd meg, hogy öleljük őket, és nagyon hiányoznak. Nagyon hiányoztok!
Most, hogy Haász tanár úr nekrológját kellene írnom, amit holnap Jánoshalmán mondok majd el a ravatalánál, csak az életre vagyok képes gondolni. A régi idők focija jut eszembe szüntelen. De nehéz ügy ez, Istenem!
A Rákóczi ifjúsági csapatára épülő Táncsics Gimnázium focicsapata az 1973/74-es tanévben az országos bajnokság második helyét szerezte meg.
Sorsdöntő mérkőzés következett, már mezben ültünk az öltözőben, az
arcokon elszántság és reszketés. A jó Gerosan-krém szagát vette át
minden. Az öltöző bútorzata,a mezek, sportszárak, át a játékosok bőre.
És akkor edzőnk,Haász tanár úr azt mondta:
– A mai mérkőzésre a Rákóczi vezetősége nem engedélyezte, hogy a füves pályán játsszunk.
Ezért a meccs a salakos edzőpályán lesz. Édes gyerekeim! A salak színe
fekete. De azt szeretném, hogy a mérkőzés végére piros legyen. A maguk
vérétől.
Ezt az utolsó mondatot – nyilván a nagyobb hatás, valamint a
szemléletesség kedvéért – üvöltötte már, nehogy illúzióink legyenek
arra vonatkozólag, milyen hangnem uralkodik majd az öltözőben, ha netán
mégis vereséggel jönnénk le a pályáról.
A taktika csakugyan bevált,
igaz előtte három-négy órán át táblára kellett rajzolni, ugyanazokat az
elemeket tartalmazta, amiket mi gyakoroltunk edzésen, csak itt-ott volt
benne egy trükk még, ilyen-olyan fölfutások, mélyről indulások,
súlypont áthelyezések, egyebek. A taktikai értekezlet végén még maga
Kiss Laci is bólintott, jelezve: minden rendben lesz. A szót nem
szaporítom – úgy emlékszem -, négy góllal győztünk. Egyszer az egyik
szurkoló, aki mellékállásban apa is volt, rákiabált a középpályásra,
tulajdon fiára, hogy: Józsika, kapura! És akkor Haász tanár úr is
rákiáltott, hogy édes gyerekem, ki oldalra! A szurkoló pedig ráförmedt
Haász tanár úrra, és azt mondta: a gyereknek én parancsolok.
És akkor Haász tanár úr följebb húzta a sapkáját, és félvállról, de jól hallhatóan azt mondta: otthon biztosan.
Mi pedig, reménykedő cserék, akik mindezt hallottuk, megértettük, hogy a
futball a világ legkomolyabb dolga, abba nem lehet csak úgy
belebeszélni. Még egy szülőnek sem, legyen is bármennyire lelkes
szurkolója a csapatnak…
Az a semmi máshoz nem hasonlító zaj.
Gyerekzsivaj, jó sok gyerekzsivaj, csobbanás, Kecskés Bandi bácsi rekedtes hangja, sípszó, kiáltás, no és az a pára, a lecsapódó vízcseppek a hatalmas fikuszok vagy pálmák (mindenesetre valamilyen mediterrán növény) levelein. Deszkák a medencében, kapaszkodnak belé egész nemzedékek. Lélegzetet vesz ifjúságunk. És arcok, arcok, akik valahányszor ott vannak, csak ott látni őket. De ott mindig. Valamint jókedv és vidámság. Miközben múlik a drága idő…
Elérhető közelségbe került a BL-trófea. Annyi-annyi év után. Végre…
A Cseri útra érve mindig angyali nyugalom lett úrrá rajtunk. Hazai pálya-morzsa…
Itt már ugyanis otthon voltunk. Úgy éreztük: nem történhet velünk baj, hiszen tudtuk melyik házban ki lakik. Név szerint ismertünk mindenkit. Még a Cseri 10-ben is, ahol tanáraink közül laktak sokan, Teller néni, a takarító, akivel mindig el lehetett beszélgetni, néhány házzal arrébb pedig egyenesen kertjéből Jordanics igazgatónk nézte: rendben haladunk-e. De hát rendben haladtunk, miféle rendbontásnak lehettünk volna szereplői…?
