Híre jött, hogy a könyvesbolt is leárazta árukészletét. És mentünk, és böngésztünk, és vásároltunk. Otthon pedig elolvastuk a frissen és olcsón szerzett könyveket. Mert tudtuk: minden könyv egy új világot jelent…
Emlékszem továbbá még egy vízcsapra, ami minden időben a szomjas
emberek rendelkezésére állt. A kalinyini városrész háziasszonyainak nagy
segítséget jelentett ez a piac. Közel esett, nem volt nyüzsgés,és
csakhamar ismerőse lett minden árus minden vevőnek. Falu keletkezett a
városban…
A régi fotókat nézegetve folyvást az jut eszembe: vajon volt-e nekünk abban az időben halaszthatatlan dolgunk? Lemaradtunk-e valamiről, midőn elakadt a buszunk? Türelmetlenek voltunk-e, amíg a kalauz, – vagy maga a sofőr – lapátot ragadva újra járhatóvá tette az úttestet? Kit tartottunk felelősnek azért, hogy megtorpantunk? Szidtuk-e? Átkoztuk-e? Illettük-e negatív jelzőkkel, mosdatlan szavakkal az egész rendszert?
Vagy angyali nyugalommal közömbös dolgokról beszélgettünk?
Közben azt reméltük vagy hittük, hogy az
idő úgyis nekünk dolgozik.
Nem tudnám ma már pontosan megmondani miképpen volt. Csak a télre
emlékezem.
Aztán amit meguntunk, fölöslegessé vált, vagy egyszerűen unalmas lesz,azt kidobjuk. Ezzel is jelezzük: már újra hétköznapok vannak. És hétköznapi lesz is körülöttünk újra minden…
A leesett hóval mindenkor megjött a nyugalom is. A hetvenes-nyolcvanas évek nyugalma…Persze bonyolult, összetett nyugalom ez. Mindegy. Eltűnt, ahogy Latinka Sándor szobra, és nem tudni hol van most éppen…
Messze volt még a bajnokság. De egyszer csak jött a hír: edzőmérkőzés
lesz, hátul a salakos pályán. Persze, hogy mentünk azonnal. Tudni
akartuk rendbe jöttek-e az ősszel szerzett sérülések, kik kerültek föl
az ifjúságiak közül a felnőtt keretbe, és nagyon kíváncsiak voltunk arra
is, miként mozognak az új igazolások. Beilleszkednek-e a csapat
hadrendjébe? Egyáltalán: hol tart a csapat a felkészülésben. Ezek
voltak az akkori legfontosabb kérdések a bajnokság indulása előtt…
Lélektanilag és dramaturgiailag alig lehetne alkalmasabb pillanatot találni egy kis futásra a városban. A köveken, ahol egész évben jártunk, sétáltunk, most edzőcipőben és tornacipőben futva tesszük meg a kimért távolságot. Ráadásul jókedvűen és vidáman, abban a reményben, hogy az ünnepek alatt felszedett kilók majd lemennek rólunk.
Ha belelapozok régi könyveimbe, néha ki-kihullik egy kártyanaptár. BÚÉK-morzsa…
Ilyenkor gondosan megnézem, és eltűnődöm mik történtek velem abban a naptári esztendőben. A legnagyobb kincset alsó tagozatban jelentették az ilyen naptárak. Egy valamire való gyereknek száznál több lehetett, egy-egy példányból több is. Ez jó cserealapot jelentett. Színészek, vállalatok, üzemek készíttettek kártyanaptárt. Remek lehetőség volt ez számukra, hogy reklámozzák magukat. Ezért aztán rendre hiányos ruházatú nők hívták föl a figyelmet a csapágyat gyártó vállalat eredményeire, vagy egy-egy termék kiválóságára. Abban az időben minden évben készültek magyar filmek is, a legértékesebb naptárak az éppen ebből válogatott jelenetek voltak. Színésznők sejtelmes beállításban! A legrokonszenvesebb kártyanaptárat a zsebünkbe rejtettük, hogy egész évben velünk legyen. Így mindig tudtuk hanyadika van is…
Megy az idő. A „Latinka” brigádra mindig lehetett számítani. Nemcsak az év végeztével, hanem annak indulásakor is! A brigád tagjai várták, lesték a vendég óhaját, és hozták a megrendelt ételt,italt. Cigánypecsenyét, brassói aprót, rántott bordát, Balatoni- és Kinizsi söröket,vermutot és kevertet. Tudták: a pontos és körültekintő munkára számít a vendég és a vezetés egyaránt. Így aztán az egész esztendőben jól végzett munka tudatától lett szép az év vége. És lett szép a soron következő 1964-es év is…
A legújabb
hír, hogy immáron Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke is
örökre itt hagyott bennünket, különösen lesújtó. Személyében egy Örök Kaposvárit vesztettünk
el, noha több mint négy évtizede a
fővárosban élt már. Magam is azok közé tartoztam, akik úgy érezhették: abban az idegen nagyvárosban van egy barátjuk,-
inkább talán nagybácsijuk – akire
mindig, minden időben lehet számítani. Nézem most üzenetváltásainkat. Nincs tíz
napja, hogy születésnapomra kívánt minden jót. Én meg a karácsonyeste feltett fotóját üdvözöltem
szívecskével. Az unokája ült ölében. Két
boldog embert mutatott az a fénykép.
Pár éve egy készülő könyvhöz kértem
segítségét. Egy oldal jutott abban a könyvben az ő kaposvári tevékenységére. Most
idemásolom. Nagyon szomorúan.
A kormány
ipartelepítési politikájának köszönhetően kerül Kaposvárra a 1967. január 1-én
a VBKM 11. számú gyáregységeként megalakult a Kaposvári Villamossági Gyára. A
struktúra kialakításával egyidőben nagy hangsúlyt kapott a dolgozok szociális
kulturális ellátása, így a gyáravatással egyidőben megkezdődött a gyár jóléti
(szociális) és kulturális feltételeinek a megteremtése. Így 1968-ban megalakult
(a gyári szakszervezet fenntartásával) a VBKM Klubkönyvtár, amelynek könyvekkel
való ellátását az SZMT Központi Könyvtára biztosította.
A VBKM Vasas
Színpadot 1969-ben a Szakszervezeti Bizottság felkérésére Kiss László
alapította elsősorban a gyári dolgozók (munkásfiatalok) bevonásával, de
környező gyárak „vasas” szakmunkás tanulói és fiatal felnőtt dolgozói is
csatlakoztak a Színpadhoz. Egy ideig a Gyár tartották próbáikat, majd később a
Latinka Sándor Megyei Művelődési Központban kaptak próbalehetőséget.
A kor tendenciáinak
megfelelően, un. irodalmi színpadi pódiumi játékokat mutattak be: versösszeállításokat,
Petőfi műsor, Somogy költök bemutatása (Győri László, Fodor András, Takáts
Gyula, Szirmai Endre) Angela Davis protest song, stb. valamint
kabaréjeleneteket (Karinthy: Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdában, és Hans
Sachs vásári komédiákat.
A gyári ünnepségek és a klubkönyvtár keretében megrendezett író-olvasó találkozók rendszeres szereplői voltak a színpad tagjai. Fontos feladatuknak tekintették a rendszeres tanulást, a színpadi létezés törvényszerűségeinek az elsajátítását, így rendszeres volt a beszédtechnikai képzés, a mozgás gyakorlatok, és nem különben az alapvető színházi ismertek elsajátítása.
A Vasas
Színpad legjelentősebb bemutatójára 1971-ben került sor, amikor a Palmiro
Togliatti Megyei Könyvtár előadótermében megrendezhették első önálló estjüket,
amelyen a következő színpadi játékokat, drámákat mutatták be: Dorde Lebovič: Az
ezredik éjszaka; Robert Burns: A Vidám koldusok; Hans Sachs: Ha meghal a férj
és Tüzes vas című darabokat.
A színpad
legtehetségesebb fiataljainak a továbblépés lehetősége is megvolt, azaz a
legjobbak az országos hírű Fonómunkás Kisszínpad tagjai lehetek (Béres Ferenc,
Kovács László, Galambos Lajos, Hivatal Nándor és még sokan mások).
A Vasas Színpad
1976-ig működött folyamatosan, majd ezt követően – rövid kényszerpihenő után –
Vajna Pál szervezte ujjá és vezette az együttest.
Kiss László vezette a gyári könyvtárat, majd 1971-től – 1976-ig Latinka Sándor Megye Művelődési Központ munkatársa lett, 1968-tól a Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad tagja, vezető színésze. 1976 – 1978 Kaposvári Városi Tanács, népművelési csoportvezető, 1978 – 1979 Pataky Művelődési Központ előadóként dolgozott, majd ezt követően a Budapest VIII. ker. Tanács VB Művelődési Osztály csoportvezetője 1982 – 2009 között – nyugdíjazásáig – a mindenkori kulturális tárcánál dolgozott, az amatőr művészeti mozgalom segítőjeként, gondozójaként. 2009 – 2013-ig Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa.
Alapítója a Magyar Szín-Játékos Szövetségnek (1991), a Magyar Versmondók Egyesületének(1992), alapító főszerkesztője a Játékos c. színház lapnak és a 25 éves Versmondó folyóiratnak. Munkássága elismeréseként több jelentős szakmai elismerésben részesült, amelyek közül kiemelkedik a Bessenyei György-, a Csokonai-, és a Radnóti-díj. Több jelentős művészet tanulmány és könyv fűződik a nevéhez .
Azokon a teleken persze minden lelassult. A Zsigulik, Trabantok óvatosabban jártak, a Zaporozsecek pedig magabiztosak lettek. Körforgalom sehol, szükség sem volt rájuk. A környék ellátását pedig jól szolgálta az ABC, ahol az eladók szinte név szerint ismerték a törzsvásárlókat. Szívesen tettek el árut, hiánycikket is számukra… Igy mindenki jól járt…
A felkészülés mindig nagyon jó ütemben haladt. Erről az újság is beszámolt. Nem is volt ezzel különösebb baj. hanem a hóesés! Az mindig lelassította az életet. De hát nem volt semmi sietős dolgunk. És mindig jött a lakosság és a köztisztasági vállalat nagy barátja: a tavasz…
Utólag viszont nem lennék képes megmondani, mennyire
éreztük már az új gazdasági mechanizmus első eredményeit. Nincs olyanfajta
emlékem, hogy kézzelfogható lett volna valami is, az előző évben felvázolt új
elképzelésekből. Lehet az is, hogy valamivel jobban éltünk, mert apánk hozott
egy szánkót. Ma is látom, ahogy megáll a hóesésben, és ráhasal a kétszemélyes ródlira, úgy csúszik
le a szomszéd utcából, szinte egészen az ajtónkig. Aztán szánkóról szállva csak
annyit mond: ez már a tiétek.
Nem lehet az ilyen havakat elfeledni, annyi biztos,
ha más kiesik is az emlékezetből. Ám a lényeg – de hisz látjuk – megmarad mégis.
Esetenként a jókedv képes volt úrrá lenni rajtunk.
Hányszor, de hányszor búcsúztattunk épp egy évet. Jókedvünk volt eközben, mert azt hallottuk: a jövő év bizony nehezebb lesz. És azért lesz nehezebb,hogy majd utána jobb,könnyebb,szebb lehessen minden. S mi fújtuk a papírtrombitát, szórtuk a konfettit, dobtuk a szerpentint, mert boldogság volt tudni,hogy egy nagyon eredményes esztendőnek vagyunk a legvégén, és hamarosan jön a jó világ. Már csak egy év, egy röpke év…
Akár egy iskola udvara is jelenthette a boldogságot! Kori-morzsa…
Elég volt hozzá néhány tanár figyelme, és persze a hideg. S lett máris korcsolyapálya! Költsége sem volt, hiszen hólapát mindenütt akadt, dolgos kéz is. Aztán a sötétedés beálltáig lehetett róni a köröket, egészen olvadásig…
Mentünk a jégpályára, ha a mínuszok ezt lehetővé tették. Bevallom, soha nem volt a lábamon korcsolya. Abban az időben a kereskedelem nem készült föl a negyvenhetes lábméretre. Talán ez volt az oka,talán a foci tett komolytalanná minden egyéb sportot. De lehetett arra járni csak úgy, és enni egy zsíros kenyeret, hagymával persze, és inni egy pohár forró bort. Ennyi elég is volt nekünk…
A környék ellátását nagyon jól szolgálták ezek a kis ABC-k, ahol az eladók szinte név szerint ismerték a törzsvásárlókat. Szívesen tettek el árut, hiánycikket is számukra… Így mindenki jól járt…
Volt egy időszak, amikor ugyancsak megnehezedett a közlekedés a városban.
A régi felüljárók eltűntek, és újak emelkedtek helyettük. Az építkezés ideje alatt pedig lelassult a haladás. Mindenki türelemmel volt, mert tudta: utána úgyis minden gyorsabb lesz…
Állunk az ünnepi fa alatt, és szívünkig ér a szeretet.
Nagy tűnődések ideje ez. Nézünk a távolba, nézünk kutatva, ám mindhiába, mert a fenyődísz gömbölyű üvegében látjuk meg hajdani önmagunk. Körülöttünk minden-minden hajdani. Látjuk, ahogy megyünk végig a Május 1 utcán, kezünk új Lee Cooper farmerünk zsebében, és jönnek szembe a régi fiúk. Képzeletünkben ránk köszönnek, aztán eltűnnek a temető irányában. Rájuk is gondolunk most. Meg a Pesti Csemege illatára, a hülye bekiabálásainkra a Rákóczi pályán, mert azt hittük Törőcsik Andrást ki tudjuk hozni a sodrából, eszünkbe jut Radics Béla gitárjátéka egy bulin, társainkkal közös tornagyakorlatunk a Dózsa pályán. Ezek állnak össze most ünneppé, és azt mondjuk: a múltunk mi vagyunk. És szép, nagyon szép lesz tőle a karácsonyunk. Jó látni és érezni, hogy mennyire gazdagok vagyunk,akár szegényen is. Boldogságot, nyugalmat mindenkinek..!
Az Ady Endre utcai húsbolt kihagyhatatlan volt ünnep előtt.
Persze nem véletlenül adtak itt sokat a dolgozók a kulturált kiszolgálásra, és a kellemes környezetre. Ám a legfontosabb mégis a választék volt. A vásárló a választékból ítélt, és természetesen az árból és a minőségből. Ebben a húsboltban mindennel meg lehettek elégedve a betérők. Nem véletlenül kerülhetett fő helyre a „Kiváló bolt”-föliratú szép váza. Ez csak a legjobbaknak járt. És nem lehetett munka nélkül hozzájutni. Mert mi adtuk: a fogyasztók…